Az amerikai futball kialakulása, hőskorszaka

2008.03.19 22:27 - JJ Tiller

22 hozzászólás

A sportág keletkezéséről, népszerűvé válásáról kevés szó esett eddig hazánkban. Most azonban ez megváltozik: ismertetőnkben megtalálsz mindent, amit egy magát igaz amerikaifoci-rajongónak tudnia illik, tudnia kell!
Ahogy az iskolákban sem véletlenül az egyik legfontosabb tantárgy a történelem, úgy a futball jobb megértéséhez is elengedhetetlen a múlt megismerése. Véletlenül sem szeretnék senkit sem óriási adathalmazzal, nevek és évszámok tömkelegével traktálni, a leírásban inkább a fõ eseményekre és az érdekesebb történetekre helyezem majd a hangsúlyt. A bevezetõben írok a futball õseirõl, ezt követõen fantasztikus sportemberek életrajzán át belenézünk a legnagyobb változások miért és mikéntjébe, végezetül pedig a sport amerikai államhatárokon átívelõ elterjedésérõl ejtek néhány mondatot. A célom mindenképpen az, hogy ezt a csodálatos játékot jobban „a magunkénak” is érezzük és véletlenül se az USA-ban élõk kizárólagos hóbortjaként tekintsünk rá.

A fájdalmas kezdetek
Már a kõkorszakban is ûztek bizonyos sportokat a vadonban élõ õsemberek. Persze külön bajnokság nem indult olyan számokban, mint a mamutvadászat vagy a kõhajigálás, de a futball legelsõ elõfordulásáig eddig kell visszamenni az idõben. Úgy látszik, hogy bizonyos tárgyak rugdosása, eldobása, esetleges ütögetése genetikailag belénk van kódolva, már ezek a lények is elõszeretettel töltötték szabadidejüket csontok kézzel és lábbal való vezetgetésével. Néha egymás ellen küzdve, célpontként a közeli fákat, esetenként magát az égben levõ napot megjelölve elérési célként. Eddigi ismereteink alapján ez utóbbi esetén nem született gól. Feljegyzések szerint az ókori egyiptomiak, görögök, rómaiak, aztékok is játszották ennek bizonyos válfajait, míg az elsõ, ténylegesen a rúgáson alapuló „sportot” a kínaiak ötölték ki. Az úgynevezett „Tsu chu”-val viszont úgy jártak, mint a viking Leif Ericson Amerika felfedezésével: találtak valamit, de nem tudták hogy mi is az valójában, így a világ nagy részének a szemében mégse õk lettek a befutók. Ha „labdarúgás”, akkor éppen ezért elsõre mindenkinek Anglia ugrik be, akik a saját feljegyzéseik tanúbizonysága alapján 217 húshagyó keddjén úgy megverték ebben a Római Birodalom válogatott játékosait (kéretik egyik kifejezést sem komolyan venni), hogy a vesztes fél Itáliáig szaladt bánatában. Ám ez csak legenda, az ánglusok a rúgásaikat inkább a 10-11. századtól gyakorolták, a labdát pedig elõszeretettel helyettesítették dán katonák levágott fejeivel. A „Kick-the-Danes-Head” elnevezésû, számukra egész biztosan szórakoztató móka abból állt, hogy ezeket a testrészeket ki tudja lábbal a hegyoldalon minél távolabbra juttatni. Mivel elég sokan elkezdtek ezzel foglalkozni, hamar kifogytak a „játékszerekbõl”, így kénytelenek voltak állatok koponyáját helyettesítésként felhasználni. Késõbb már falvak versenyeztek egymás ellen, majd kialakult a „mob football”, mely tökéletes bizonyítéka annak, hogy a homo sapiens a sor végén állhatott, mikor a fajok között az intelligenciát osztogatták.

A „tömegfoci”
A dánok legnagyobb örömére fejek már nem hullottak, ha egy „jót akartak focizni” az emberek, már a mai gömb alakú labda elõdje volt a használatos. Egyetlen cél lebegett mindenki szeme elõtt: eljuttatni a golyóbist az ellenfél falujába, bármi áron. Nem, ez nem elírás, az elképzelhetõ összes mód adott volt. A játékosokat a nagy meccs reggelén toborozta az adott község vezetõje, ami körülbelül annyit jelentett, hogy az összes egészséges és életerõs lakost felsorakoztatták, számbeli megkötéseket sem határozott meg senki. Az össznépi „szórakozás” gól után, naplementekor vagy akkor ért véget, mikor már nem maradt senki talpon. Általában ez utóbbi következett be legtöbbször, a nagy rangadók többsége 0-0-al és jópár halálos áldozattal zárult. Bár a túlnépesedés megelõzésében hatásos eszköznek számított, a királyok és királynõk nem nézték jó szemmel az adófizetõik tömeges elvesztését, II. Edward be is tiltotta a mob focit. Rossz napok elé néztek a sportág szerelmesei, egészen a 17. század elejéig nem hódolhattak kedvenc idõtöltésüknek szervezett keretek között. Ekkor viszont nagy szerencséjükre (vagy pechükre, ki-ki döntse el maga) egy „futballõrült”, I. Jakab került a trónra, aki eltörölte az eltiltást, és a „baráti harcot” legálissá tette. Ezek után már a papok és a nemesek is beszálltak a biztonságosnak továbbra sem nevezhetõ játékba. Apró közbevetésként azért még azt megjegyezném, hogy a nemesek többsége természetesen nem alacsonyodott le az alattvalóihoz, lovon vágtatott a pórnép közé… Az elkövetkezõ 2-300 évben kezdõdött el a sport korszerûsödése, hibáinak kiküszöbölése, és ekkor vált el egymástól véglegesen a rögbi és a soccer (közben olyan ágakkal tarkítva, mint mondjuk a George Orwell által is ûzött, érthetetlen szabályokon alapuló Eton Wall Game). Idõrendi áttekintésünkben meg ez az a pont, ahol végre elérkeztünk Amerikához.

Öldöklésbõl sport
A kontinensen nagyjából ugyanaz a fejlõdés ment végbe, ami az Atlanti-óceán másik oldalán. Azzal a különbséggel, hogy a jenkik kicsit rövidebb idõ alatt jöttek rá, változtatások nélkül hamarosan a szinte kiírtott indiánok lesznek újra többségben. Ne menjünk azonban elõre! Az egyik new yorki napilap így írt a 18. század elején arrafelé közkedvelt „játékról”: „Srácok és fiatal férfiak egymást ütlegelik, szétszaggatják a másik ruháit. Bevert szemek, mocskos és vérben ázott arcok, ronggyá tépett ingek, gatyák.” Az ilyen küzdelmek fõként a nagy egyetemeken voltak elterjedtek, a Princeton, a Harvard és a Yale hallgatói is sajátos szabályok mentén távolították el a gyengébbeket az iskoláról. Ezek közül a Harvardé kiemelendõ, melyet 1827-tõl minden év elsõ hétfõjén rendeztek, ezért késõbb rá is aggatták a „Bloody Monday” (Véres Hétfõ) elnevezést, amin az elsõévesek (freshmen) veselkedtek neki a másodéveseknek (sophomores). A mérkõzés abból állt, hogy az újoncok a labdát, a másodikosok pedig az újoncokat rugdosták. Azért a Yale sem akart nagyon lemaradni, ha a gólyák terrorizálása került terítékre. Az elsõsöket összeterelték, a labda a csoport középen álló centerhez került. Céljuk az volt, hogy minél tovább kitartsanak a semmilyen fajta agresszivitást nem nélkülözõ sophomore-okkal szemben… Furcsa és egyben szörnyû belegondolni, hogy a diákok ilyetén szelekcióját a tanvezetés mindkét helyen 1860-ig tolerálta. Idõszámításunk ezen esztendejében azonban ezeket betiltották, a harvardiak a „Football Fightum” nevezetû dallal jelképesen el is temették a nagyszerû hagyományt. Maga a futball azért nem halt meg, csak átalakult. Azok az emberek, akiknek az erõszak helyett a sportolás volt a fontosabb, könnyített változatokkal kísérleteztek. 1855-ben egyes boltok már árultak „hivatalos” labdákat, 1862-ben pedig megalakult az elsõ, baráti társaság által alapított egyesület, az Oneida Football Club. A hazai pálya Boston híres-neves parkja, a Boston Common volt. Megalkották az úgynevezett „Boston Game”-t, ami a labda rúgásának és kézzel való cipelésének sajátos keresztezése. A csapat mindig nyert: apró szépséghiba, hogy fõként azért, mert senki nem állt ki ellenük. 1863 novemberében pár érdeklõdõ járókelõ felvette a kesztyût, gyorsan elmagyarázták nekik a szabályokat, majd annak rendje és módja szerint a lehetõ legnagyobb (12-0) pontkülönbséggel haza is küldték õket. Az újságok néhány sorban megemlékeztek a diadalról, ami éppen elég volt ahhoz, hogy ez a kedvtelés szélesebb körben is ismertté váljon. Habár néhány elemet már tartalmazott a játék a tényleges futballból, lényegében ez olyan a sportág történeti fejlõdése szempontjából, mint az ember és a majom – még fel nem fedezett – közös õse.

Melyik is akkor az elsõ?
Az Oneidák veretlenek maradtak, ami bár örvendetes tény, mégis kicsit keserû is lehetett egyben (a riválisok elenyészõ száma miatt). Az ifjak felcseperedtek, egyesek közülük bekerültek a Harvardra, így az õ feladatuk lett, hogy ott terjesszék az „igét”. Közben a többi felsõoktatási intézményben is labdáztak, de mivel a durva változat még nem volt megengedett, ezért a nebulók a labdarúgás felé fordultak. Ha az 1869-es dátumra sportvonatkozásban rákeresünk, két fontos részre bukkanhatunk: az egyik az elsõ profi baseballalakulat (Cincinnati Red Stockings) létrehozása, a másik pedig az elsõ, két egyetem közötti hivatalos futballmeccs. Ez utóbbi viszont nem teljesen igaz, a soccer és a foci szavak jelentésbeli hasonlósága miatt félreértések tárgya. Addig rendben, hogy tényleg elõször mérte össze erejét két egyetem, a Rutgers és a Princeton csapatkapitánya hárommeccses szériában állapodott meg. Az elsõ felvonás színhelyéül New Brunswicket jelölték meg, azaz a Rutgers lett a házigazda, õk szabták a feltételeket. Az állítás itt bukik meg, mivel a new jerseyi csapat akkoriban soccer gárdaként funkcionált. A labdát (és csak a labdát…) rúgni lehetett, dobni és vinni nem. Ez attól a kis szépséghibától eltekintve, hogy összesen ötvenen voltak a pályán, a labdarúgás sajátja. Megkülönböztetõ mezek nem voltak, ám a közel száz nézõ így is tudta, hogy ki hova tartozik: az alacsonyak és gyorsak a hazaiakhoz, a magasak és lassúak a vendégekhez. Hat gólt kellett elérni a gyõzelemhez, 4-4-nél úgy tûnt, sötétedésig már nem fog eldõlni a találkozó sorsa. Ekkor a Rutgers szenzációsat húzott, a földön kezdték el járatni a labdát, így kihasználva mobilitásukból származó elõnyüket. Tehát el kell keserítsek minden focidrukkert: nem az itthoni sztáredzõk zseniális találmánya a „kis, rövidpasszos játék” a felívelgetés helyett, hanem a legelsõ amerikai stratégáé, William Leggetté. (Kis adalék: Amerika a meccsel három évvel megelõzte Angliát).

Na még egyszer…
Egy hét elteltével jöhetett a visszavágó, ezúttal a Princeton vendéglátásával és módozatával (a játékszert elrúgás után el lehetett kapni a levegõben is). Ebben már vitathatatlanul a nagyobb termetû princetoniak akarata érvényesült és gólt sem kapva (8-0) vettek revanst. A harmadik, egyúttal a döntõnek beillõ ütközet azonban elmaradt, a csapatok nem tudtak megegyezni, hogy melyik változat a hasznosabb… Nem mondható, hogy eztán azonnal kialakultak volna az õsrangadók. 1870-ben kettõ (Rutgers-Columbia, Princeton-Rutgers), 1871-ben egyetlen egy mérkõzés sem zajlott. Hatalmas problémaként jelentkezett, hogy a kezdés elõtt órák teltek el azon vitázva, a sok variáció közül melyiket játsszák a résztvevõ felek. A tarthatatlan helyzet nem mehetett tovább, 1873. október 19-én a Yale, a Columbia, a Princeton és a Rutgers képviseleti tagjai New Yorkban összedugták a fejüket. A 30 soros szabálykönyv nem bonyolultságáról vált ismertté, az utókornak igazán egy pontja figyelemreméltó: a kapukról eltûntek a felsõlécek. A reformerek gyûlése részben azért történt, hogy szegregálják a Harvardot, amire talán jobban is figyeltek, mint magára a változtatásokra. Így elfelejtették például a játékidõt korlátozni, maradt két opció, 6 gól vagy sötétedés. Elõfordult, hogy egy délelõtt kezdõdõ párharc órák múltán már inkább az állóképességrõl és a kitartásról, mintsem az egyéni képességekrõl és az önfeledt szórakozásról szólt… A kiszorításra való próbálkozások ellenére természetesen a Harvardon sem hagyták porosodni a csukákat, sõt, az Oneida FC egykori sikercsapatának tagjai megfelelõ munkát végezve oltották be az egyetemet a saját „szérumukkal”.

Ütni vagy rúgni? Dobni vagy vinni? Lenni vagy nem lenni?
A négy nagy a részleges rendszabályozással mondhatni az amerikai soccer alapjait tette le. Azt a mozzanatot keresve, amivel az amerikaiak közelebb léptek jövõbeli imádott játékukhoz, 1874-ig kell visszamennünk. A labdarúgás viszonylagos elterjedése komoly választásra kényszerítette a harvardiakat: igazodnak az ellenlábasokhoz vagy szembemennek az uralkodó széliránnyal. Az utóbbi, tehát a „Boston Game” mellett döntöttek. Kanadában a Nagy Tavak környékén eléggé elterjedt a rögbi, a helyzet ezért adott volt. A montreali McGill Egyetemnek címezték a meghívást, akik ennek örömmel eleget is tettek, azzal a feltétellel, ha a legközelebbi alkalommal õk diktálnak. Májusra sikerült lefixálni az odavágót, amit a kanadaiak valószínûleg gyorsan meg is bántak, hiszen 22 perc elteltével 3-0-t mutatott volna az amúgy akkor nem létezõ eredményjelzõ. Az óriási vereségbe belefutó fél játékosai már ekkor mondogatták: „majd holnap, mikor rögbizni fogunk!”. A másik oldalon csak lestek, mi is lehet az a valami, amirõl a legyõzöttek beszélnek. Gyorsan megtudták, egyetlen délutánjuk állt rendelkezésre, hogy felkészüljenek belõle. Egy pályára lépõ harvardi kései visszaemlékezésébõl kiderül, a boston game és a rögbi szabályozásai között ég és föld volt a különbség, a bostoniban ezek igazából nem is léteztek. Ennek ellenére a kárminvörösök (Crimson) viszonylag jól elsajátították az elõírásokat és korlátozásokat, a visszavágás nem sikerült, a végeredmény pontnélküli döntetlen lett. Harvard beleszeretett a rögbibe. Diákjai minél elõbb játszani akartak, ezért még Montrealba is hajlandóan voltak elutazni. A lelkesedés mint megannyiszor, ebben az esetben sem szült kudarcot, a vendégek 3-0-s diadalt arattak. Egy évre rá egy meccs (és vereség) a Tufts ellen, majd 1875. november 13-án a „The Game” elsõ felvonása, a Harvard-Yale, amire kisebb megszakításokkal napjainkban is éves rendszerességgel sor kerül. Létrehozták az „Egyezményes szabályokat”, ami nevébõl adódóan azért volt egyezményes, mert részben tartalmazta a Harvard, részben a Yale igényeit. A Touchdown (vagy rögbinyelven a cél) nem számított, pontot csak a TD utáni extra rúgási kísérletbõl lehetett elérni, egy csapatban 15 embernek volt helye és megjelentek az uniformisok. A Crimson játékosai karmazsin színû pólóban, térdnadrágban és harisnyában, a new haveniek sötétkék-fekete alsó-felsõben és sárga sapkában feszítettek. „Eli fiainak” – mivel ez idõ tájt még a soccert preferálták – fogalmuk se volt az ütközésekrõl, így nem sok esélyt hagytak nekik a harvardiak. Ennek ellenére viszont õk és a mintegy 2000 kilátogató szurkoló élvezte a dolgot. A nézõseregbõl külön kiemelendõ két princetoni hallgató, akik a lefújást követõen rögtön hazaszáguldottak és kitörõ örömmel újságolták el a látottakat társaiknak. Sok „anglofób” nagyon nem nézte jó szemmel az angol gyökerekkel rendelkezõ sport elterjedését, nem volt mit tenni, a keleti parti egyetemeket megfertõzte a rögbi. 1876 telére újabb nagy találkozót szerveztek, ezúttal a már Harvard, a Yale, a Princeton és a Columbia két-két küldöttjének részvételével. A szabályzat tulajdonképpen a rögbi unió alapjául szolgáló korlátozások tökéletes koppintása lett, egyedül a cél helyét vette át végérvényesen a touchdown, ami csak ettõl naptól fogva vált a játék egyik legfontosabb elemévé. A tanácskozás elõtti utolsó mérkõzésen olyan furcsaság történt, ami megfelelõ indoknak bizonyult hozzá: a Harvard 3 TD-t szerzett, azonban egyik extra pontját se tudta értékesíteni, a Yale meg egy közeli mezõnygólt a lécek közé vágva 1-0-al behúzta a derbit. Az igazságtalanságot részlegesen – erre késõbb visszatérek – eltûntették, hárman megalapították az Intercollegiate Football Association-t (IFA, Egyetemi Futball Szövetség), ám a Yale ehhez nem adta a nevét. Õk ugyanis hajthatatlanok voltak, 15 játékos helyett csak 11-et akartak azonos mezben egyszerre a zöld gyepen látni. Mit tesz Isten, sokat nem kellett várniuk a megváltóra, ’76 végén egy bizonyos Walter Camp felvételt nyert az iskolába.

Kemping Valter
1859-ben, a Connecticut állambeli New Britainben született Camp méltán vált legendás, sõt mondhatni mítikus alakká. Már a középiskolában kiemelkedett társai közül, éles esze és intelligenciája mellett sporthoz való affinitása is mindenki számára világossá vált. Dobásai baseballban félelmetesek voltak (azon kevesek közé tartozott, akik jól meg tudták csavarni a labdát), atlétikában utolérhetetlennek, a vízben legyõzhetetlennek bizonyult. Fantasztikus karrierje az egyetemen tovább folytatódott: az akkoriban mûködõ összes szakág soraiban tudhatta! Gátfutóként kifejlesztette a napjainkban is használt ugrótechnikát, a baseballosoknál pitcher szerepkörben villogott (csapatkapitánynak választották), úszásban 5 mérföldig egyetlen számban sem talált legyõzõre és az ugyancsak fejlõdõ fázisban levõ teniszben is csillagnak számított. A futballal rögvest elsõ évében kapcsolatba került, mikor keretfeltöltés céljából az akkor még rögbialakulat csk-ja, Eugene Baker toborzást szervezett (nem tévesztendõ össze a mostani recruitinggal). Walter gyorsaságán és robbanékonyságán túl a puntok és dropkickek elvégzésénél remekelt, meg is kaparintotta a kezdõ halfback posztot. Bár a várakozásoknak megfelelt, számos értékes ponttól és pillanattól fosztották meg õt mai szemmel nézve igencsak vicces okok miatt. Elõfordult, hogy egy meccsen belül két TD-je (az egyik egy 80 yardos punt return) ment veszendõbe az elbaltázott extra pontok miatt, másik alkalommal 35 yardos rúgás annulálták, mert míg a játékszer a levegõben szállt, véget ért a félidõ, és levegõbõl a két léc közé küldött gólját is vették el holding miatt. Ezek az esetek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy hõsünk fejében újabb és újabb ötletek merüljenek fel a problémák kiköszörülésére. Mint nem oly rég írtam, számos tengerentúlinak nem tetszett az angol „találmány” térhódítása, már csak ezért is elodázhatatlanná vált a játék amerikanizálódása. Gondot jelentett még, hogy az akkor használt változatban szinte lehetõség sem merülhetett fel a taktikázásra (ahogy a mondás tartotta: „gyõzõdj meg róla hogy jól vagy, aztán irány elõre”). Ez az átalakulási folyamat az 1880-as évektõl gyorsult fel, javarészt Campnek köszönhetõen, 1925-ig minden fontos megbeszélésen részt vett. Legelsõ megjelenése az 1878-as springfieldi tanácskozás, ahol szentimentális felszólalásban érvelt a létszám 11 fõre való redukálása mellett. Javaslatát utána mégegyszer elutasították, õ azonban nem adta fel, ’80-ra már igen komolyan beleásta magát a témába és fantasztikus elméleti tudással felvértezve (nem elfeledkezve az erõs lobbitevékenységrõl sem) kiharcolta a cserét. De ez szinte semmit nem jelentett további tevékenységhez képest.

Ha az üzlet egyszer beindul…
Kutatásai során arra a következtetésre jutott, drasztikus változtatások nélkül zsákutcába kerül a foci. Sikerült olyan hírnevet szereznie magának mind a sport, mind az üzleti életben (a New Haven Clock Company nevû óragyártó cég fõmunkatársaként), hogy széles körben elfogadottá vált, amit õ mond, az a helyes. Még a csapatok 11 fõre való csökkentésének évében megalkotta a „line of scrimmage-t’ (azt a vonalat, ahonnan a play indul), a quarterback és a center posztot, illetve a snap-et. Eleinte ez utóbbiak meglehetõsen furcsa módon zajlottak, a centerek lábbal továbbították a QB-khez a tojáslabdát (a direkt mozdulatsor kiötlõje Amos Alonzo Stagg, róla sem feledkezek majd meg írni az ismertetõben). Elkezdõdtek a stratégia harcok, a Harvard például a 7 falember-1 fullback-3 halfback felállást, a Princeton a 6 falember-1 quarterback-2 fullback-2 halfback szisztémát, míg a Yale a 7 falember-1 QB-1 FB-2HB-t – a T-formationt – preferálta. A center jobbján és balján álló emberek lettek a guard-ok („õrzõk”), a falban a szélek felé eggyel továbblépve pedig a tackle-k („szerelõk”). A gyorsan kieszközölt módosítások azonban eleinte káros következményekkel jártak, a csapatok nem tudván mit kezdeni a hirtelen ölükbe hullott korlátlan lehetõségekkel, túlgondoltak egyes dolgokat. Az 1881-es Princeton-Yale mérkõzés minden idõk legunalmasabb összecsapásaként vonult be az köztudatba. A hazaiak veretlen mérleggel büszkélkedhettek a vendégekhez hasonlóan és tisztában voltak azzal, hogy „Eli fiai” az erõsebbek. Ezért semmit sem kockáztatva úgy döntöttek, „ráülnek a labdára” és biztos ami biztos alapon kihúzzák döntetlenre. Az elsõ félidõben tehát a közönség egy helyben ácsorgó játékosokat láthatott és szidhatott. Következett a második felvonás, ám óriási eltérés ekkor sem következett be, a Yale nem vállalt rizikót, a vége 0-0-s remi lett… Camp szinte azonnal beadta ötletét, a down-rendszer bevezetését! 3 kísérletbõl 5 yardot muszáj volt a támadó félnek megtennie, ha nem akarta elveszíteni a labdát (ezt 1912-ben módosították 4 és 10-re). 1882 október 12-én került bevezetésre (ami egyúttal a pályán az 5 yardonkénti csíkok felfestésével is járt), azaz ezt a napot tekinthetjük az amerikai futball megszületésének. Az egyes pontszerzési lehetõségek ez idõ tájt így alakultak: a touchdown 4-el, a safety és az XP (illetve a szándékos les és a bíró megütése) 2-vel, a mezõnygól (FG) 5-tel strófolta fel az adott gárda pontszámait. Eközben Walter Camp nem vett vissza az által diktált tempóból, határok közé szorította a pálya és a kapuk méretét, megszabta a játékidõ és a kikérhetõ idõkérések mértékét, alkalmazását, kötelezõvé tette egy fizetett bíró és egy partjelzõ alkalmazását. Ezek viszont mit sem számítanak összevetve azzal a szabálybeli lépéssel, amit 1888-ban cselekedett: engedélyeztette a derék alatti szereléseket. Akkor még senki sem sejtette, hogy újra kínkeserves esztendõk várnak a játékosokra…

Csillagok születnek
Az amerikai futball népszerûsége kétségkívül az egekbe szökött. Míg az 1880-as Hálaadásnapi találkozón New Yorkban 5000-en foglaltak helyet a lelátókon, addigra az 1890-es években már nem volt szokatlan a 30000-40000-es nézõsereg sem. A kezdeti 4 fõs taglétszám folyamatosan duzzadt, a kiemelkedõ teljesítmények aranyórával való jutalmazása is bevett szokássá vált, ’92-ben William „Pudge” („ a dromedár” guard poszton szerepelt) Heffelfinger az elsõ játékos lett, aki fellépti díjat (horribilis összegnek számító 500 dollárt) kapott. Caspar Whitney és Walter Camp jóvoltából létrejöttek az idényenkénti „álomcsapatok”, az All-America Team-ek, melyek a kiválasztottakat ténylegesen is sztár státuszba emelték. Olyan héroszok tûntek fel, mint Alonzo Stagg, Pop Warner, Knute Rockne, Jim Thorpe vagy éppen John Heisman. Ezt a lélektanilag felemelõ pillanatot meg is ragadnám néhány bámulatos alak pályájának és eredményeinek rövid bemutatására.
Amos Alonzo Staggel kezdem az életrajzok sorát, akit egy egyszerû jelzõvel akár a „kosárlabda Walter Campjének” is titulálhatnék, hiszen munkásságához köthetõ az 5 fõs kosárcsapatok kialakulása. Futballban többek között a lateral (korlátlan mennyiségû hátrafelé adott) passz, a mezszámozás, a man in motion (a play elindulása elõtt a támadóknál egy játékos mozoghat), a sisakok, a szerelési technikák javításához használt bábuk és rengeteg taktika (pl. a Statue of Liberty play) fûzõdik hozzá. Tisztelgésül az NCAA Div III-as döntõje felvette a Stagg Bowl elnevezést. A korszak másik géniusza Fielding Yost, aki a Michigan Egyetemet emelte fel a számottevõ tényezõk közé. Az 1901-es szezont impozáns 550-0-s gólaránnyal zárta a Wolverines, ezen felül még a történelem elsõ Rose Bowlját is bezsebelte. 56-os gyõzelmi sorozata máig felülmúlhatatlan rekord, pláne úgy, hogy 2831 szerzett pont mellett mindössze 40-et engedélyeztek az ellenfeleknek. Felejthetetlen zsenik között tartjuk számon John Heismant, a Heisman Trophy névadóját, a legnagyobb különbségû diadalt – 222-0 a Cumberland ellenében – arató Georgia Tech fõedzõjét, Pop Warnert, a screen passz, a löbbölt punt, a vállvédõk, a double és a single wing formációk kiagyalóját, tanítványát Jim Thorpe-t, a valaha élt legsokoldalúbb atlétát, a profi baseballozót, kosarast, futballistát, az 1912-es Olimpia tízpróbázó és öttusabajnokát és Knute Rockne-t, a Notre Dame felvirágoztatóját, a norvég származású, sajnálatos repülõgép-balesetben elhunyt fõedzõjét, a játék egyik legnagyobb stratégiai reformerét is.

Sötét felhõk
Minden bizonnyal feltûnt, hogy egy kicsit ugrottam az idõben, a fekete évek elé helyeztem a hihetetlen egyéni sikereket. Ám a múltból szerencsétlenségünkre nem törölhetõk ki a rossz tényezõk sem, az 1888-tól 1905-ig tartó események bizonyos részei pedig ilyenek. Bár Walter Campet természetesen csak a jószándék vezérelhette, az alsótestre irányuló megállítási technikák bevezetése nem a kívánt hatással járt. Mivel ennek köszönhetõen már nem lehetett puszta szólókkal yardokat termelni, az „egységben az erõ” lett a mérvadó (pláne hogy az elõrepasszt még nem ismerték). A futókat nem tehették ki szabad prédának, mert az a HB vagy FB szabályos lemészárlásához vezetett volna. Ezért kezdetben megjelent az „ends back”, a „tackles back” és a guards back”, ami a megnevezett posztúak hátravonását jelentette. Innen már csak egy lépcsõfok kellett a brutalitás csimborasszójához, a „flying wedge”-hez. A késõbb a katonaság által is átvett alakzat úgy nézett ki, hogy a labda hordóját a társak V-alakban közrefogták és ebben a felállásban indultak meg az ellen kapuja felé. A levédekezésre csak egy út kínálkozott: vakmerõbbnél vakmerõbb emberek bevetése. A kiemelt Heffelfinger is így vétette észre magát, több mint 100 kilójával (ez a 19. század végén emberfelettinek számított) testi épségével mit sem törõdve taglózott le egyszerre 4 embert. El lehet képzelni, hogyan is festett akkoriban az amerikai futball… Tandemek, feldobott játékosok, teknõsbéka és falanx-állások, de a lényeg, vér és csonttörések mindenütt. Az 1894-es Harvard-Yale csak „Hampden Park-i Vérfürdõként” ismert, a 4 halálos áldozattal járó ütközetet 4 évre fel is függesztették az Army-Navy rangadóhoz hasonlatosan. A legszörnyûbb év az 1905-ös, ekkor 19-en adták életüket szeretett sportjukért. Az elhunytak között ott volt a regnáló miniszterelnök, Theodore Roosevelt fia is, így a regionális kérdés hamar országos és politikai szintûvé fajult. Roosevelt szorgalmazására 62 egyesület ült össze, ami az IAAUS (az NCAA elõdjének) létrehozását és az elõrefelé, levegõben történõ átadások engedélyezését eredményezte.

Egy új kor hajnala, cikkem alkonya
A frissen alakult szervezettel és feltételekkel már semmi nem korlátozta a futball-láz elterjedését szerte Amerikában. Újabb és újabb legendák születtek (elég csak a Notre Dame „Négy lovasára” vagy a Vince Lombardit is soraiban tudó Fordham „7 gránitblokkjára” gondolni), a stadionok a keleti partoktól a nyugatiig megteltek õrjöngõ drukkerek tízezreivel. Bár mint láthattuk, ezekben az idõkben sem szûkölködtünk szenzációs egyéniségekben, a sportág még csak a szárnyait bontogatta… Az elkövetkezendõ bámulatos események feszegetése legyen egy másik ismertetõ témája, én a magam nevében remélni tudom, hogy senkinek nem ártott meg ez kis „fejtágítás”.

Horváth Róbert (JJ Tiller)

Ha én is tudnék ilyet írni, akkor írnék. Mivel nem tudok ezért nem írok és ezt meg hagyom neked. Egyet értek kando777 még ilyet és sok sikert, mert nagyon jó lett:)

nicemf
2010-06-21 22:30

Nagyon jól sikerült!!!

majiado
2009-01-11 18:44

nekem nagyon tetszett, várunk még ilyeneket, sok siker a többihez is!

Jet95
2008-12-13 19:15

Nagyon jó kis írást olvashattam itt az imént! Remélem folytatod a történeti áttekintést! Baromi jól sikerült!

Meggyi
2008-11-13 14:02

Nagyon fazsa lett

Pumukli
2008-04-29 23:55

Nagyon király csak így tovább srácok...

Danny Grizzlie
2008-04-20 13:15

Ez is egy kiváló cikk. Gratulálok a szerzőnek, hihetetlenül sok idő/munka lehet megirni egy ilyet. Imádom ezt az oldalt.

caveman13
2008-04-11 20:13

tényleg nagyon jó

Szegecs
2008-03-29 23:13

Nagyon tetszett a cikk főleg a legelső!!!! Akkor mostmár nagyábol tudjuk mi is volt réges régen...........

Grizzlies
2008-03-27 08:58

olvasmányos, érdekes jó cikk. grat

Zsoca
2008-03-22 13:14

Jó az ötlet, tetszik a cikk is, még, még, olvasnék még ilyeneket ;) Azt elhiszem, hogy sok munka van mögötte, épp elég lefordítani és elolvasni, hogy ,,magyarosan'' hangozzon, aztán még utánajárni, hogy a források is jól írták-e, meg máshol mit írtak a témáról. De kitartást kívánok és meglesz a ,,gyümölcse'' a cikkeknek és a ,,szenvedésnek'' ! :) :)

kando777
2008-03-21 21:51

Jó kis reggeli olvasmány volt. Kösz JJ. Bár több kedvem nem lett ígyse a munkába menetelhez. :P

fotoGRAFI
2008-03-21 07:48

A kör szó gömbre átírva, két szóismétlés kijavítva - remélem akkor MOST már tökéletes minden :P :)

JJ Tiller
2008-03-20 20:59

Mondjuk annyit kötözködnék, hogy én kör alakú labdát ("tömegfoci" fejezet) még sosem láttam...:P

Döme
2008-03-20 20:24

Nagyon tetszik!!!:) Gratulálok!

Csurubi
2008-03-20 17:10

Minden elismerésem JJ, nagyon jó lett!

Escalade
2008-03-20 13:02

Nasszerű!Sok ilyet még!

Kenszei
2008-03-20 12:14

Szépen ki lett dolgozva! Le a kalappal!

lesliegobroncos
2008-03-20 10:09

Az egész ismertető ötlete abból ered, hogy megnéztem a negyedosztályú döntőt (Mount Union-Wisconsin-Whitewater) és ott ugye többször is beszéltek róla :)

JJ Tiller
2008-03-20 08:04

Különösen örültem Amos Alonzo Stagg feltűnésének a cikkben. Igazából az az időszak már kicsit túlmutat a kezdeteken, amikor az ő edzői pályafutása zajlott, de akkor is jó, hogy megemlítetted a University of Chicago (többek között, de talán erről a leghíresebb) fantasztikus edzőjét.

gsn
2008-03-20 01:02

Óriási!

LTsüle
2008-03-19 23:07

Szuper írás!! Alig várom a következő felvonást!!

Rolni
2008-03-19 23:03

Hozzászólni csak regisztrált felhasználónak engedélyezett!